HUSZONKETTEDIK FEJEZET

 

Késő éjszaka volt már, amikor a helikopter nagy porfelhőt kavarva, akkurátusán leszállt a háló nélküli kosárlabdapalánkok között.

„Nem kellett volna kihívni őket - gondolta magában a férfi. - Inkább tartottad volna a pofádat csukva, tele jóféle piával.” A lelke mélyén azonban tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb úgyis kiderült volna a dolog.

De leginkább előbb, súgta neki valami.

Később már halott is volt…

Clyde Evans aggódva nézte az elősereglő, szürke öltönyt és meglazított nyakkendőt viselő kormány-tisztviselőket. Még jobban meglepődött, amikor meglátta, hogy utolsóként egy laboráns munkaköpenyt viselő nő száll ki a gépből. De akkor döbbent meg igazán, mikor rájött, hogy a csapat vezetője nem más, mint az egész program főnöke, Brian Richards.

Az érkezők elé ballagott, a rotorszárnyak kavarta szél lobogtatta hosszú kabátját.

- Evans! - dörrent rá Richards. - Először is, mit láttak? Kétségbeesetten vágyakozva egy italra, Evans szárazon nyeldekelt.

- Nem tudom biztosan. Ketten valahol hátul kutászkodtak, azok, akik hátulról leütöttek, mikor a harmadikat próbáltam elkapni.

- No jó. És maga mit mondott nekik?

- Hogy én vagyok itt a gondnok, hát persze. Egy tipville-i ügyvéd fogadott föl.

- írja le a birtokháborítókat! Evans megadta a személyleírásokat, mire Richards néma bólintással felelt.

- Különben, hogy a fenében játszhatták ki a figyelmét?

- Hmmm… éppen szundítottam egyet.

- A vészjelző nem ébresztette föl? A rejtett megfigyelőkamerák nem riasztották?

- Izé… szóval nagyon sajnálom a dolgot. De hát azonnal jelentettem, nem igaz? - Evans előhúzta a látogatóitól kapott pénzt. - Elvették a puskámat, és bármikor ellenem fordíthatták volna. Különben azt hitték, hogy megvesztegethettek.

Richards elvette a pénzt, alaposan megvizsgálta, majd a szerencsétlen képébe vágta.

- Amikor kirúgták az ügynökségtől, maga nyavalyás, én húztam ki a trágyagödörből, és szereztem magának ezt a munkát! - Megragadta Evans gallérját.

Egy ügynök jött elő, fejét csóválva.

- Ez az egész hely úszik a whiskyben!

- Azt hittem, sikerült kivernünk magából ezt a mocskos szokását -vicsorgott Richards.

- Ó, hát olyan nyomasztó itt! Maga a pokol. Azt gondoltam, hogy egy-két korty hébe-korba igazán nem árthat.

Richards gőgösen elhessegette magától.

- Azt hiszem, fölmentjük az itteni munkaköre alól, Evans. Nincs többé szükségünk harmadosztályú mezei csőszökre.

- Igen, uram.

- Szálljon be a helikopterbe. A holmiját majd később utána küldjük. Egy ideig most szárítkozhat valamelyik biztonsági támaszponton, aztán majd meglátjuk, mit kezdhetünk magával.

Evans válla megereszkedett.

- Igen, uram. Egy másik ügynök csatlakozott a csoporthoz. Kikapcsolta a zseblámpáját.

- Úgy tűnik, valaki járt az egyik magtárban. Egyelőre ennyi.

- A francba! - mordult föl Richards. - Mindenki közül éppen Scarborough. Az a kurva Sherlock Scarborough! Hogy a fene égné meg!

A nő lépett közelebb hozzá ezúttal.

- Semmi különös ok az aggodalomra. Elég tisztességesen eltakarítottak mindent.

- Ez igaz, de mégsem egy tipikus parasztudvar ez itt. Az is teljesen nyilvánvaló, hogy nem magtárnak használták ezeket az épületeket.

Evans tétován megindult a helikopter felé.

- Várjon egy percet, Mr. Evans - szólt utána a munkaköpenyes nő. Félrevonta Richardst, és suttogva váltott vele néhány szót.

Evans nem hallhatta, de nem is igen akarta hallani őket. Ott görnyedezett a félhomályban, kimondhatatlanul szerencsétlenül. Szóval kiszárítják… megint az a delirium tremens elleni kezelés. Még a puszta gondolatba is beleborzadt, ezért inkább másra próbálta terelni a figyelmét. Talán még vissza is sompolyoghatna a házba, míg azok ketten beszélgetnek ott. Elkaphatna egy üveget. Még egy utolsó kortyot, egy utolsó italt az út előtt. A keze máris reszketett.

Egyszer csak észrevette, hogy Richards fürkésző tekintettel méregeti.

- Igen, ez jó ötlet - mondta Richards fennhangon a nőnek, akit ő nem ismert. - És gondolja, hogy ez segítene is rajta?

- Kétségtelenül - felelte a nő. - Csináltam neki egy másmilyen összetételű keveréket, amitől úgy látszik, máris kissé lecsillapodott. Azért szüksége van még valamennyi lazításra.

Richards bólintott. Megfordult, és odaüvöltött a helikopternek, amelynek rotorlapátjai csak lassan forogtak.

- Mr. Justine, kiszállna hozzánk egy pillanatra? Kefefrizurás, a többiekéhez hasonló szürke öltönyt viselő férfi lépett le a gépről, és alig észrevehető bizonytalansággal megindult feléjük.

- Igen, uram.

- Hogy érzi magát, Mr. Justine?

- Sokkal jobban, uram. Richards a nő felé mosolygott.

- Tetszik a dolog… újabban ilyen „uram”-os orvossággal eteti? Már nem érzi olyan nagylegénynek magát, mi? Kicsit lenyomtuk a felszín alá. Azt hiszem, egy kellemes hosszú pihenés jót tenne, Justine. Talán egy időre nyugállományba helyezhetnénk.

- Állati jó formában vagyok, Richards, maga szadista fattyú! - reagált a kefehajú alak, akit Richards Justine néven szólított.

- Ez az a hang, amit igazán szeretek! - Ezzel Richards Evans mellé lépett, és a vállára tette a kezét. - Mi vagyunk a maga igazi családja, nem igaz, Mr. Evans?

- De igen, uram.

- Jól van. Nagyon sajnálom, hogy így kell tennünk, Evans, de többé nincs szükségünk magára. Figyeljen, mit mondok most. Búcsúajándék gyanánt ezúttal nem aranyórát kap. Adunk helyette magának harminc másodperc egérutat Mr. Justine-nal szemben. Ó, persze, egyébként Mr. Justine az alakulat szerelője. - Richards odébb lépett. - Isten vele, Mr. Evans. Tehát fél perce van… mostantól!

- Micsoda? - Félelem és zavarodottság kerítette hatalmába.

- Huszonnyolc másodperc, Evans. - Richards Justine felé fordult. - Mr. Justine, remélem, kedvére való a dolog?

Justine sziklakemény arccal válaszolta:

- Az biztos.

- Jézusom! - nyögte Evans inkább imádkozva, mint káromló hangon. - Ezt nem tehetik. Hisz ez az USA kormánya! Tiszteljük a törvényt! Jogaink vannak! Nem vagyunk vademberek!

- John Stuart Mill azt mondta, Mr. Evans: „Az a jó, ami a többségnek jó.” De valakinek azt is el kell döntenie, mi lesz a legjobb mindenkinek. A nemzet számára pedig, attól tartok, az lesz a legjobb, ha maga távozik a képből. Tizenöt másodperc.

Evans megfordult és futásnak eredt. Nem gondolkodott rajta, mit csinál, vagy merre tart, csak teljes erejéből rohant. Vére a fülében dübörgött, látta maga előtt a kerítést és a nyitott kaput. Pár lépésre volt csak a kerítéstől, amikor befogta a fénysugár.

Nyüszítve ugrott félre előle, és a kapu felé vetette magát. A reflektor ismét megtalálta. Valami keményen és fájdalmasan sújtott a vállára. Egy pillanat múlva jutott el agyáig a fegyverdörrenés. Egyenesen a szögesdrót szövedékére zuhant. A rozsdás, éles drótvégek fölhasították arcát és mellét, megszaggatták a ruháját, szinte fölszúrták, mint egy bogarat. Ott csüngött a dróton kifeszítve, görcsbe rándulva.

- El fogja felejteni, amit látott - hallotta a mögé érkező, Justine nevű férfi hangját. - Elfelejti az ufókat is. Meg kell fizetnie az árat.

Mi a fenéről dumál ez az alak?

- Persze! - nyögte Evans a fájdalom felhőjén keresztül. - Csak szedjen le innen és hagyjon futni! Senkinek semmit sem mondok erről a helyről… vagy az ufókról.

- Az utolsó szavakat kapkodva hörögte. Lépések. Az üldöző már egészen mögötte van.

- Fejezd be! - dörmögte magának a közeledő elgyötört hangon. - Mi a fene van veled, Justine?! A francba, ragadd már meg!

Egy pillanatra csönd lett. Evans már remélte, hogy üldözője talán leemeli a drótokról, megmondja, hogy ez valami újfajta büntetés, aztán majd elküldik a kijózanítóba, detoxikálják és újra rehabilitálják.

Ekkor hatoltak a golyók a mellébe és a fejébe. Evans utolsó mozdulatai reflexszerű idegrángások voltak.

Amikor Justine visszatért, halvány, belső mosoly vibrált az arcán.

- Nos, jobban van? - kérdezte Richards.

- Sokkal.

- Oké. Üljön vissza a gépbe, míg fölkészülünk az indulásra. Ne vegye a szívére! Majd a két másik fiú gondoskodik a tetemről.

- Eegen… Richards.

- Ez a jó öreg Woodrow Justine, akit mind jól ismerünk és szeretünk. - Richards nézte, amint a földobódott férfi könnyedén beszökken a helikopter kabinjába. Megfogta Cunningham könyökét, és a farmház felé vezette az asszonyt. - Csak pár szót, Júlia - fordult hozzá. Oldalra pillantva látta, amint Jenkins és Marshall az egyik magtár felé cipeli Evans holttestét. Amikor úgy vélte, hogy már hallótávolságon kívül vannak, így folytatta: - Oké. Még egész használhatónak tűnik. De alighanem jó sok kérdést kell föltennünk neki a közeljövőben. Ne állítsunk be egy másik ügynököt?

Cunningham szembefordult vele. Északi arcvonásai jéghidegek, tekintete szúrós.

- Amint előre megmondtam… Mr. Justine jól működött ma este. Ha hívják, ezután is jól fog teljesíteni. Ő most a legjobb.

- Nem tudom, Júlia. Nagyon is érzékennyé kezd válni.

- Justine az én teremtményem, Mr. Richards - felelte a nő jéghideg hangon. - Ha én nem vagyok, ma már elmebeteg bűnözőként ülne valamelyik börtönben.

- Rendben. De mi ez a szöveg azokról a fekete ruhás emberekről? Az egekre, ez valami sötét homályról beszél! - Egy éjjeli lepke nekiütődött a hátsó tornác lámpaburájának.

- Mr. Justine mindössze átesett valami traumatikus élményen. Azon nyomban hozzám kellett volna küldenie. Különben megbízhat az intelligenciájában és túlélési ösztönében, ami olyan gyorsan fölültette arra az iowai járatra.

- Nem válaszolt a kérdésemre. Ez a fekete ruhások sztori, azt mondja, hogy annál a félbolond Klinghoffernél szedte össze, aki belenyomott egy injekcióstűnyi csapvizet?

- Logikus következmény, vagy nem? Maga is olvasta a Klinghoffer-ügy zárójelentését!

- Én nagyon elfoglalt ember vagyok.

- A fickót megszédítette a csészealjak mesevilága. Úgy értem, hogy rá kellett volna jönnie a Scarborough elleni merényletkísérlet alapján. A fekete ruhás alak…

- Én nem hiszek az ilyesféle mesékben! - A könnyű szárnyú lepke nekiütődött a lámpának, és lepottyant a betonra. Richards rátaposott és krétafehér folttá passzírozta szét.

Dr. Cunningham félrefordította a fejét.

- Emellett az emberünk egy régi típusú Pontiac kocsin járt. Egy fekete Pontiacon. Woodrow Justine többet kapott, mint egy löketnyi vizet. Igen erős szuggesztiót pumpáltak bele. Igen erős ősi ösztönökkel van itt dolgunk, Mr. Richards. És a sav néha rácsöppen a vegyész tyúkszemére is…

Richards az épület falának támaszkodott, megrázta a fejét, és zsebéből előhúzott egy csomag cigarettát. Dr. Cunningham felé kínálta, aki úgy nézett rá, mintha egy darab szart nyújtott volna neki.

- Oké, rendben van, maga nem dohányzik. Magam sem viszem túlzásba újabban. Csak nagy ritkán gyújtok rá. - Vállat vont, mégis rágyújtott, de a füstöt partnerétől félrefordulva fújta ki. - Nos, ennek a hadműveletnek én vagyok a végrehajtási irányítója, Cunningham. Végzem a munkámat, méghozzá nagyon is jól végzem. Egész jól fújom már magam is ezt az egész ufónótát, ugyebár… - Komiszul fölvihogott. -Ez kicsit sok az én személyes ízlésemnek. De amennyire csak lehet, teszek az egész kétes halandzsára.

- Nem kellene. Ez is az egész rendszer része. A fekete ruhás emberek jelenség kevéssé ismert, de mégis jelentős mellékterméke az ufómítosznak. - Mint egy tanító néni egy retardált gyerekhez, olyan nyomatékosan beszélt. - Az azonosítatlan repülő objektumok látványáról beszámolókat általában utóbb fölkeresik fekete ruhát viselő emberek, akik azt állítják, hogy a CIA, az FBI vagy valamilyen más kormányügynökség képviselői. Figyelmeztetik az embereket, hogy ne járjon a szájuk a látottakról, gyakran még rájuk is ijesztenek. Ezek az emberek általában baljóslatúak és gonoszok, legtöbbször sötét bőrűek, és arcvonásaik ázsiai jellegűek. Olyanok, akik eléggé törve beszélik az amerikai angolt, néha viszont túlságosan is választékosán, mint akinek, mondjuk, ez a második nyelve. Ezek a figurák csak fenyegetőznek, sohasem váltják be erőszakos fenyegetéseiket. Mindennek alapján a teoretikusok levonják a következtetést, hogy egyszerűen fantáziaszüleményekről van szó.

- Fekete ruhás emberek. Olyasmi, mint a sátán, holmi démonok vagy valami ilyesmi… csakhogy modern kiadásban.

- Kitűnő, Mr. Richards. És pontosan ez az én mitikus elméletem sarokköve. A kollektív tudatalatti lényei röpködhetnek repülőgépeken, száguldozhatnak sportkocsikban, de valahogy mégis megmarad sötét fantomjellegük. Csak éppen trencskót viselnek. - Minden humor nélkül mosolygott a férfira. - Ugye érdekes, milyen gyakran lépnek föl CIA-ügynökként?

- Én a munkámat végzem, és egész jól csinálom. Ms. Cunningham. Éppen úgy, ahogy ön is. És mind a ketten le is aratjuk a termést. Semmi kedvem az olcsó mocskolódáshoz. És bár az ön nevében nem beszélhetek, én egy ügyet szolgálok, amelyben hiszek … a hazámat szolgálom! - Keményen a nő szemébe nézett, és most arcába fújta a füstöt.

Cunningham fölköhögött.

- Nincs szükség semmiféle hazafias demonstrációra. Én is ugyanazt a zászlót lobogtatom. Inkább térjünk vissza a szóban forgó tárgyra. Itt van Justine. Nyilvánvaló, hogy valami különös hatással voltak rá ezek az esetek… valahol a tudatalattijában. De már megbeszéltem vele a dolgot, és beállítottam az új gyógyszerezését. Megnyugtathatom, hogy ismét teljesen ura magának. Legyen rá saját tekintélyem a biztosíték!

- Jóó - hümmögött Richards. - Ezt nem felejtem el. - Körülpillantott a magtárak felé eső részen. - A jövőben még szükségünk lehet erre a helyre. Meg kell állítanunk Scarborough kutatását. De anélkül hogy a fattyúnak bármi baja esne, vagy akármi kiszivárogna a dologból. Kényes egy ügy!

- Ez kezdettől fogva igencsak csiklandós hadműveletnek indult.

- Igen, de mégis elkövettünk néhány hibát. Itt van ez a MacKenzie fickó … eszünkbe sem jutott, hogy megtarthatta a Kék könyvhöz írt beszámolók másolatait. Erre a címre is csak úgy jöhettek rá.

- Ej, ne füstölögjön már annyira. Hiszen nem kaptak el bennünket in flagrante delicto.

- Igen … de milyen címek lehetnek még meg annak az alaknak a jegyzeteiben? Scarborough dossziéival már jó pár évvel ezelőtt elbántunk. Most pedig ki kell kapcsolnunk MacKenzie forrásait, mielőtt még ezek ketten a többi bázis nyomára bukkannának.

- Tiszta vakszerencse, hogy először ezt találták meg. Különben az egyik oka az, hogy idejében kivontuk a forgalomból. Gyönge lábakon áll a biztonsági hátterünk.

- Nem is tudom, Julia. Scarborough nem buta ember. Csökönyös, de úgy tűnt, hogy elfogadja a szemellenzőt, amit hosszú éveken át viseltettünk vele. De attól tartok, lassan kezd keresztüllátni rajta. Ha magam dönthetnék a dologban, egyszerűen elintézném a disznót. No persze, de a kiadók…

- A kiadók jól tudják, mit csinálnak, Mr. Richards. Mi csak alacsonyabb rangú szerkesztők vagyunk, akik örömüket lelik a munkájukkal járó alkotó tevékenységben. - Első ízben mosolyodott el valamelyest őszintén.

- És persze jóval többet kapunk, mint egy átlagos szerkesztő. A többi ügynök lassan közeledett a magtárak felől.

- Maguk ketten itt maradnak - adta ki az utasítást Richards. - Holnap kapnak majd erősítést, akkor majd elintézik a fennmaradottakat.

- Igen, uram! - hangzott az egyöntetű válasz.

- És igen … szabaduljanak meg attól a whiskytől, de persze nem úgy, hogy maguk isszák meg!

A két ügynök vigyorgott.

- Igen, uram. Azt hiszem, ez ügyben jó leckében volt részünk ma este - tette hozzá az egyik.

Bevonultak a farmházba, Richards és Cunningham pedig megindult a várakozó helikopter felé.

- Szóval a profot nem emelhetem ki, de a környezetében lévőkre nézve szabad a gazda, mármint, ha szükséges. Ezért kell nekünk Justine. Ebben az ügyben ő lesz az emberem.

- Nyugodtan számíthat rá, Mr. Richards.

- Helyes. Ha visszaértünk, föl kell hívnunk a Pentagont. - Lehajolt a lassan forgó rotorlapátok alatt, bár azok magasan a feje fölött siklottak el. - Szükségünk lesz MacKenzie címére. Jobban mondva, Woodrow Justine-nek lesz rá szüksége.